(Ez a bejegyzés is korábban keletkezett, egész pontosan idén március 14-én.)
Holnap március 15-e lesz. Már nem is emlékszem mióta nem tudok erre az ünnepre úgy gondolni, mint ahogy szeretnék. Mégpedig úgy, hogy mindenfajta gáncsoskodás, politikai összetűzés mentesen tudjak megemlékezni erről a napról. Én is kénytelen vagyok beállni azok közé, akiknek már elegük van a március 15-ét, és a többi ünnepet átszövő politikai csatározásokból. De sajnos most sem lesz ez másként.
Ez a nap az emlékezés napja. Emlékezés arra a pillanatra, amitől kezdve a modern Magyarország első csírái kibontakoztak. Emlékezés azokra az emberekre, akik szellemi és fizikai erejüket adták ahhoz a hithez, mely Magyarország önállóságát és fejlődését szerette volna megkezdeni. Azonban ez a nap ma már nem azt jelenti, amit jelentette régebben.
A 2000-es évek óta, mióta politikai eszmélésem elkezdődött, nem tudok olyan március 15-ét mondani, amely ne lett volna a végletekig átpolitizálva. Azt elfogadom, hogy mindenfajta politikai erő ezen a napon a saját interpretációját adja elő ezekről az eseményekről, más-más kontextusba ültetve, s a saját íze szerinti aktualitásokkal megspékelve. Elfogadom, hogy mindenki számára létezik egy saját március 15-e, melyet mindenki a saját értelmezése szerint tud megélni. Azt viszont nem fogadom el, hogy ezt az ünnepet felhasználva a politikai pártok saját hasznukat növeljék, felhasználva az amúgy is nagyobb média felületet; s az ünnep iránti tiszteletet, és emlékezetet egy mondattal lesöprik saját asztalukról.
Mert ez az ünnep sem szól másról, minthogy a két oldal újfent egymásnak feszül, két különböző március 15-e szemlélet csap össze, a Kossuth-díjak átadásakor egyesek nem fognak kezet fogni, és újabban már az utcai zavargásokhoz is hozzászokhattunk e jeles napon. Nem szeretnék most vitákba belemenni, hogy miért vannak zavargások, és hogy már megint valaki hazudik blablabla... Csak annyit szeretnék, hogy egyszer a nap folyamán a parlamenti pártok, és a legfőbb közjogi méltóságok közösen helyezzék el az emlékezés virágait. Azt gondolom, hogy ennyi igazán elvárható lenne azoktól, akik elvileg értünk vannak, az ország népéért. Nem mondom még azt se, hogy erre az egy napra tegyék félre nézeteltéréseiket, bár ez lenne az igazi (de ezt a mai politikai helyzet mellett elképzelhetetlennek tartom), csak arra kérném az ország vezetőit, s ellenzéki erőit, hogy legalább arra az időre, míg elhelyezik a koszorúikat, gondoljanak arra, hogy mindannyiunk történelme ez. Az ország jelentős része részt vesz valamifajta ünnepségen ezen napon, a szülők elviszik gyerekeiket egy-egy rendezvényre, közösen éneklik el a Szózatot vagy a Himnuszt. Közösen. A kulcsszó.
Reálisan látom a dolgokat, úgyhogy nem reménykedem. Az MDF próbál itt valamit összehozni, de hát...
Azért egyszer még szeretnék látni egy közös koszorúzást.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.