A világ, ahogy egy fiatal generáció látja

Saphier Dezső a „festegető” nőkről, egy életmentő keresztről és a kutatás buktatóiról

A Hölgyek palettával kiállítás a XIX. és XX. század magyar festőnőit mutatja be, kiemelve őket az elfeledettségből. A katalógusban feltűntetett nevek mellett nemcsak évszámok szerepelnek, hanem alapos kutatómunka eredményeképpen, rövid életrajzok is. Elsőre két jellegzetes vonás foghatja meg az életrajzokat olvasót: a művészek középosztálybeli vagy arisztokrata származása és a források között gyakran felbukkanó Magyar Zsidó Lexikon illetve OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) jelzet.

- Az elmúlt két évszázad képzőművészeti életbe bekapcsolódni kívánó nő alakja kelthetett és olykor keltett is megbotránkozást. Az elfogadáshoz egy támogató, progresszívebb környezetre volt szükséges. A zsidóság lehetett egy ilyen „környezet”?

- Szerintem a dolog végtelenül egyszerű, nem kell túlbonyolítani. Minden olyan csoport amelyik sorsának jobbrafordulását reméli a változásoktól, hajlamosabb a kor általánosan elfogadott normáin túllépő kezdeményezések mögé állni. Így néha a nem igazán szerencsés ügyek mellé is odaállhat, ami ugye később gondot okozhat, de a mozgatórugója ugyanaz: a bizakodás, hogy saját és mindannyiuk élete változhat.

Emellett van ez az innen is onnan is magyarázható „könyv népe” gondolatsor, mely szintén magyarázhatja ezt a tendenciát. A zsidó családokban ugyanis mindig tisztelték a könyvet, a kultúrát, a tudást és ez nyilvánvalóan elősegíthette, hogy progresszív legyen a gondolkodásuk is. Eltekintve persze a vallás merev sémáitól. Ha olyan családból jött az illető, ahol a hagyományokat szigorúan tartották, akkor ez a szemlélet jórészben mégse volt annyira veszettül progresszív. Ezeknél a festőnőknél egy sokkal lazább hitbéli hozzáállás volt, ha egyáltalán volt. Nyilvánvalóan rendelkezhettek egy hovatartozás érzéssel, de ez teljesen független az ortodox zsidó hagyományoktól. Én ezt feltételezem, de nem is tudok mást elképzelni. Az ortodox hozzáállás eleve kizárja, hogy a gyerek, pláne egy leánygyermek, össze-vissza lődörögjön a világban és ne az legyen a cél, hogy családanyaként aláveti magát férje akaratának. Azt hiszem, hogy a kiállításon szereplő művésznőknek minimum a 75% biztosan zsidó.

- Az OMIKE által szervezett tárlatokon való részvétel jelentethette ennek a hovatartozás érzésnek a vállalását?

- Ezt nem vizsgáltam hosszan, de egyértelmű, hogyha odamegyek az OMIKE-be akkor vállalom, hogy valami közöm van ehhez a történethez. Nyilvánvalóan ha valaki ott van, akkor kintről stigmatizálja magát, ami nem volt már sikkes abban az időben.

- A festőnők zöme az arisztokrácia és a felső középosztály köreiből került ki. Voltak kivételek?

- Igen, találunk néhány kivételt, igaz nem sokat, ami ugye inkább a szabályt erősíti. Mindig emlegetem Kukovetz Nanát aki nem tudom hova tartozott a furcsa nevével, de hát ő annyira tehetséges volt, hogy Szeged városa fizette tanulmányait. Így tölthetett kétszer is huzamosabb időt Párizsban. Az apja „bánatos” hintófényező vagy valami ilyesmi volt, a jövedelméből nyilvánvalóan nem lehetett volna azt a gyereket taníttatni. A Párizsban töltött idő későbbi sorsát is meghatározta. Miután hazatért Magyarországra, a Szegedre érkező zuáv katonákkal próbált kapcsolatot teremteni felhasználva a kinn szerzett nyelvtudását. Halálával kapcsolatban két változat is él. A hivatalos, miszerint spanyolinfluenza ölte meg, a másikra melyről tudomásom van, én jobban hajlok miszerint halálra erőszakolták azok a zuáv katonák akiknek francia nyelvtudását felhasználva próbált segíteni. Néha nem az a szerencse, ami annak látszik. De visszatérve a kérdésére alapvetően igaz, többségük nem került olyan helyzetbe amikor anyagi biztonságuk megingott volna és emiatt rendelésre kellett volna festeniük.

- Térjünk vissza az OMIKE köréhez. Mennyire lehetett az ezen a platformon való megjelenés egy nem vallásos, progresszív nézeteket valló családban belülről jövő igény, vagy esetleg a külvilág akkor már egyre ellenségesebb jeleire adott reakció?

- Nyilván az is egy motívum, hogy megvallom, ki vagyok és akkor ebbe az alkotói körbe befogadnak. Érdekes társaság lehetett. Vegyük például Zemplényi Magdát aki egyértelműen zsidó volt. Fogalma sem volt a rajzművészetről, a Zeneakadémián végzett hegedű szakon. Mikor kitalálta magának, rajzolni fog és valaki azt mondta szén, akkor lement egy szénkereskedőhöz. Szenet kért és ott felvilágosították, hogy menjen egy papírkereskedőhöz… Bár hozzá kell, hogy tegyem a nő állítólag egy vidám szörnyeteg volt, ez Marosán közlése. De azt is megjegyezte, hogy ismereteinek, kultúrájának jó részét tőle sajátította el. Személyesen is ismertem a férjét marosi Marosán Gyulát. Talán nem is volt a férje, ez sohasem tisztázódott. A nő úgynevezett asszonytartást kapott az előző házassága után és nyilván nem vált el mert akkor ez ugrott volna. Valami textilnagykereskedő volt az előző férj. Marosán Gyulát nyolcvanas éveiben ismertem meg. Nagy életművész lehetett, kacsintott nők de férfiak felé is. Magdát ő mentette meg, ahogy az a később Kanadában számomra megírt memoárjaiból is kiderült. A Csömöri úton laktak, amikor Magdának fel kellett varrnia a sárga csillagot. Mielőtt először kiléptek volna az utcára, Marosán Gyula is felvarrta a csillagot szolidaritásból. Így vonultak együtt a Bosnyák tér felé. A férfi olyan dührohamot kapott, hogy letépte a nőről is meg saját magáról is, ezután vett a nőnek egy keresztet ajándékba. Ez később az életét mentette meg mikor egy nyilas razzia során nem találta a hamis iratait. Meglátták a nemrég ajándékba kapott medált és csak annyit mondtak „Nagyságos asszonyom már nem kell” és elmentek. Néha ilyenen múlott egy élet.

Többek között a saját családomé is. Heten voltunk gyerekek, én voltam a hetedik. A nyilas hatalomátvétel után apám velünk menekült keresztül-kasul az országon. Édesapám két éves korától Bécsben nevelkedett, anyám pedig ott született (katolikus családban) így anyanyelvi szinten beszéltek németül. Ez nyilván sokat segített. Én azért születtem Hajdúszoboszlón, mert édesapám úgy számított, ha szembe megyünk a fronttal és az „áthalad” fölöttünk, nagy eséllyel túléljük a borzalmakat. Ehhez persze nagyon nagy elszántság kell. Megpróbálkozni azzal, hogy átmegy rajtam a viharzóna, sokkal nagyobb rizikó, mint hátrálni a falig. Mert, ha egy gyilkoló gépezet közelít felém, akkor az ösztön azt diktálja, hogy hátráljak, eltűnjek a tűzvonalból. Ha valaki nem ezt teszi az olyan bravúr mely előtt megemelem a sapkámat.

- Ezek között a sorsok között nem egy, és nem kettő akad melyeket a háború tört meg. Akinek szerencséje volt, elhagyta az országot. Sokan választották a menekülést?

- Erről nekem megvan a saját véleményem. Az igazi dráma - persze lehet, nem ez az igazság - hogy a középrétegek vesztek oda. A gazdag azt mondta, teremthetek bárhol és elhagyta a süllyedő hajót. A szegény azt mondta: szegény lehetek bárhol és ő is menekült. A többiek pedig ahogy én szoktam mondani azért a bőrgarnitúráért meg a világítós rekamiéért szépen besétáltak a vagonokba. Ez egy dráma. Én a saját gyerekemnek mindig azt mondtam, hogy soha ne nézz hátra és soha semmiért ne fordulj meg.

- Ez jelentheti a múlt felé fordulás értelmetlenségét is?

- Tárgyakért, anyagi javakért nem szabad megfordulni. Én aki gyűjtő voltam egész életemben, a mai napon is fel tudnék állni az asztaltól és elindulni a semmibe. Ezt halálomig tartom, hogy így helyes. Létezni a legfontosabb. Ha képes vagyok arra, hogy teremtsek, azt meg tudom csinálni máshol is.

De visszatérve az emigrációra: volt egy kiállítás a Nemzeti Galériában, a Nagybányai Iskola művészeit vonultatta fel. A történethez hozzá tartozik, hogy én kevésbé becsülöm azt a magatartást, ami egy mester szolgai utánzásában jelenik meg. Emiatt mondom mindig: soha nem autogramot gyűjtök, hanem képet. Ezen a kiállításon a feleségem vette észre, ha megláttunk egy-egy eredetibb képet, elindultunk a festmény felé és a következő derült ki: meghalt 25 évesen, meghalt 22 évesen, emigrált 27 évesen, emigrált 30 évesen. Mintha a tehetségeknek itt szűk, vagy szinte semmilyen mozgásterük nem lett volna. Szomorú, hogy ez a jelenség később az emigrációban ugyanúgy fennmaradt. Ezek a történelmi viharok is tovább erősítették a tendenciát: a festőnők eltűntek, nem csak materiális értelemben - elhagyták az országot - de a köztudatból is.

- Mi nehezítette meg legjobban a kutatómunkát?

- Már a képek felkutatásánál falakba ütközik aki a magyar festőnők művei iránt érdeklődik. Sok festményen ugyanis megváltoztatták a szignót. Volt akit férje vagy egy másik vele egy időben élt híres férfi festő életművébe süllyesztettek. De akadtak egészen elképesztő húzások is. A kiállításon látható Amrita Sher-Gil képet például nem csak új szignóval látták el, de igyekeztek az utánozni kívánt férfi festő stílusában átformálni. Ezzel majdnem sikerült tönkretenni egy művet. Ez talán magyarázatot adhat arra a panaszra is, amit kritikusok mondanak a kiállítással kapcsolatban, miszerint ezek csak „festegető” nők és nem festőnők, a képek minősége sokszor nem üti meg a kívánt színvonalat. Pedig egyértelmű: azt lehet csak bemutatni, ami megmaradt. Szívem szerint én is sok esetben más képet mutatnék meg, de erre az említett sokféle okból kifolyólag nincs lehetőség. A történelmi körülmények adnak magyarázatot és az azt (is) tükröző személyes sorsok. Szemere Lenke élete jól illusztrálja ezt. Tizenkét évesen csodagyereknek tartották. Mielőtt kiállították volna műveit, specialistákkal próbálták hitelesíteni, hogy valóban gyermekkéz alkotta a festményeket. Később Párizsban férjhez ment Kemény Zoltán szobrászművészhez. A férfi halála után saját képei jó részét elégette. Hátralévő életét teljesen a szobrász férj életművének ismertetésére szentelte. Tőle csak egyetlen képet tudtam felkutatni, ami ismerve a körülményeket, csodának tekinthető.

A célom nem több: egy hiányra felhívni a figyelmet, ezen alkotónők eddig üres helyére a magyar festészetben.